|
Szép versek oldala.
Szerelem
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve: szerelem.
(Várnai Zseni)
Várnai Zseni :
Megyek feléd...
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Várnai Zseni:
Egy női szív kering a Föld körül.
E pillanatban fönt az égi térben,
hol női szív nem dobbant soha még!
E pillanatban fönn a magas égen
új korszakunk fényes csillaga ég!
Egy hang csendült az örök éjszakában,
hol női hang nem zengett még soha...
Egyedül fönt a jeges némaságban
szólni vágyott az egek vándora.
Egy női hang szólott az emberekhez,
és köszöntötte földi társait:
-Világ népe,ím teljesült az álom,
a lélek kitárta széles szárnyait!
A földi és az égi tér határán
férfi és nő Egy cél felé röpül:
BÉKÉT! BÉKÉT!
Haljátok földi népek!-
Fehér galamb kering a föld körül!
Mondd
Lennél e barátom, ha elhagyna
minden emberi szó?
Ha feküdnék csendben, izzadtságtól
gyűrött ágyamon, s legyőzné
hangom, a durva fájdalom?
Lennél e a barátom, ha helyettem
csak bánat köszönne rád?
Ha látnád belülről kínok tépnek,
már csak szemeim kérnének téged:
ne engedd a véget, túl közel hozzám!
Lennél e a barátom, ha hajam
csomókban tépné a sors,
már nem volnék más neked,
mint ostoba gond, sziklák húznák
le szíved, míg könnyeid arcomra érnek?
Keresnéd e bűnöm, a tegnapok között,
míg tenyerem fölött kószálnak ujjaid
kérdőn, bátortalan sután,
míg agyadon átfut: mi lesz ezután?
Lennél e a barátom,
ki bátran mond búcsút nekem,
hogy mindketten higgyük,
találkozunk egyszer, ott túl a kék hegyen?
|
